Norbi blogja

Hej! Na, pénteken meg volt a nagy koncert! Istenem, de jól éreztem magam!
Ha bár az egész történet délután kezdődött, amikor egy teaházban kezembe akadt egy könyv, ami álomfejtéssel meg tenyérjóslással foglalkozott. Hát, mondom ezt a tenyérjóslós dolgot kipróbálom! Végül is az jött ki, hogy nagyon sokáig fogok élni. Ennek örültem, de hogy egyedül fogok meghalni… Ettől kicsit megijedtem! Remélem csak én értelmeztem félre…
Na de a koncert! Úgy indultam el, hogy az elő zenekar (Monchichi Potencial) reméltem, hogy játszani fog egy bizonyos számot. És hát nem azzal kezdtek? :) Ennek nagyon megörültem! Koncertjük után újabb sorba állás sörért és kis várakozás után Bori és a Love Band léptek színpadra. Nagyon jól éreztem magam az egész koncert alatt és csak annyit fűznék hozzá, hogy a vámpír című szám alatt szabályosan ringott a hajó ahogy mindenki táncolt és ugrált! :) Ekkor átvillant az agyamon, hogy úristen, ez a titanic! De nem süllyedtünk el! A koncert végeztével hosszas cammogás a ruhatárig, ki vécére. Én meg leültem az orrbárban még egy söribörire és megvártam, míg haza illan az a sok ember.
Hát kb ennyi volt és elhatároztam, hogy legközelebb is elmegyek, mert iszonyatosan élveztem az egész estét! :)

Ha csütörtök, akkor gitáros nap! Mint mindig, ma is átvágtattam délután a Makihoz, a gityó tanáromhoz. Istenit zenéltünk! Hmmmmm. Blues jam! Haha! Meg jazz! Meg a fránya zeneelmélet… De mindennek ellenére nagyon jó volt! Nagyon kéne már valamilyen banda! Vagy jazz, vagy rock, csak lenne már!
De akár mennyire is jó az általános közérzetem ilyenkor, valahol az elmém legkietlenebb bugyraiban valahogy mindig Ö rá gondolok, ezt bizonyítják az álmok! Szerintem! Bár én itt már semmit sem tudok!

Ma végre meg tudtam venni a koncert jegyet, a koncertre, amire annyira szeretnék elmenni. Az A38 nevezetű hajón január 25-én Péterfy Bori & Love Band koncert! Már alig várom, kicsit zavaró, hogy egyedül vagyok kénytelen menni, na de egy ilyen eseményre! :) Nagyon várom és remélem jó lesz. Vagyis biztos nagyon jó lesz! (Ez a helyes hozzá állás) :) Ettől most irtózatosan földobottnak érzem magam…
Majd énekelgetjük, hogy: Labamba... :)

Végre, talán most már kicsit tisztább fejjel tudok leülni a gép elé az elmúlt hetek frusztrációi után. Nem tudok szabadulni bizonyos gondolatoktól, vagyis inkább érzésektől, érzelmektől. Bár lehet, hogy inkább csak túl kéne tennem magam valahogy rajta, de ez, ami a legnehezebb! Össze van törve szegény szívem és azt nagyon nehéz összeragasztgatni. Főleg, hogy annyira össze lett törve, hogy millió darabkáit alig-alig találom meg. Na meg persze a másik személynél is találhatók belőle…

Adva volt egy lány, meg egy fiú. Akik egy nyári balatoni estén saját és mindenki meglepetésére egymásba gabalyodtak. Haza értek és folytatták ezt az új közös kapcsolatukat. Először inkább a lány volt szerelmesebb a fiúba, de később, mintha ez átbillent volna. A fiú nagyon szeretett a lánnyal lenni. De ahogy teltek a napok, a napokból hetek és így tovább, (mint mindenkinek) a fiúnak is voltak gondjai és mikor a legjobban lett volna szüksége a lányra, mint a párjára, a lány nagyjából a legváratlanabbul próbált meg kilépni a fiú életéből. Mit ne is mondjam a fiú úgy esett hasra, mint amikor kirúgják a sánta ember mankóját. És akár hogyan is próbálta a fiú megérteni ezt a helyzetet még a mai napig nem tudta a lány személyesen a fiú szemébe elmondani, hogy miért is történt ez. Sőt, még a lány küldte el a fenébe a fiút, hogy mit képzel!